Számomra mindig öröm egy nagyobb költségvetésből készült, sztárokkal megpakolt, korhatáros vígjátékot látni a filmszínházak műsorkínálatában, még úgy is, hogy az esetek többségében csalódottan távozok ezekről a filmekről. Legnagyobb bánatomra, sajnos a Pofoncsata sem lett kivételt erősítő szabály, pedig az alapötlet első ránézésre, a maga módján szórakoztatónak és bíztatónak tűnt.

Andy (Charlie Day) és Strickland (Ice Cube) egy rossz hírnevű iskolában tanítanak, ahol szinte kivétel nélkül minden diák súlyos magatartás problémával küzd. A nyári szünet előtti, utolsó tanítási napon aztán végleg elszabadul a pokol és a diákok egyre durvább csínyeket eszelnek ki tanáraik ellen. Ezeket a csínyeket megelégelve - a legendásan hirtelen haragú - Strickland egy fejszével próbál rendet vágni, a neveletlen diákok között. Legnagyobb pechjére az esetet végignézi Andy, a suli tutyimutyi, minden szabályt betartó angol tanára is, aki be mószerolja munkatársát az iskolaigazgatónál. Strickland-et kirúgják, de mielőtt könnyes búcsút venne az iskolától, kihívja kollégáját egy tanítás utáni bunyóra. Andy ezután mindent elkövet, hogy megússza a verést, de hamar híre megy a tanárbunyónak és egyre kevesebb esélye marad, hogy visszatáncoljon.

Hiába kedvelem a korhatáros vígjátékokat, vannak esetek, amikor a készítő a "kevesebb néha több elvvel" többre mentek volna. Az ilyen esetek közé tartozik a Pofoncsata is. Véleményem szerint ez a történet nem indokolta volna feltétlenül a 16+-os besorolást. Sőt néha az az érzésem támadt, hogy eredetileg nem is korhatárosra tervezték a filmet, hanem időközben, gondoltak egyet a készítők és véletlenszerűen beledobáltak egy-két obszcén viccet, pár bazd meg-et és fasz-t, ez pedig a legroszabb, ami történhetett a filmmel. Az a pár igazán működő poén, anélkül is működik, hogy trágár és tahó lenne, ellenben, amikor elkezdenek röpködni a különböző szitokszavak azok egyáltalán nem viccesek, sőt egyenesen izzadságszagú minden ilyen megmozdulás.

Charlie Day-t és Ice Cube-ot kifejezetten szeretem, de sajnos még ők sem tudták teljes egészében megmenteni ezt a néhol unalmas, néhol pedig kifejezetten kínos filmet. Az utolsó harmadra azonban javuló tendenciát mutat a történet és a filmvégi bunyó egyszerre vicces, durva, ötletes és fordulatos.

Összességében a Pofoncsata egy kihagyott ziccer, ami jobban megírt poénokkal igazán ütősre is sikerülhetett volna, így viszont megmaradt egy közepesen szórakoztató vígjátéknak, ami nem okoz nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket, cserébe viszont másnapra el is felejtjük.

Értékelés: 50%

Danny Boyle egy igazi átváltozóművész, aki szinte minden filmes műfajban kipróbálta magát. Készített már drámát (Trainspotting), horrort (28 nappal később), sci-fit (Napfény), életrajzi filmet (Steve Jobs) és még egy bűnügyi thrillert is (Transz), folytatást viszont eddig egyik filmjéhez sem forgatott. 2015-ben aztán tett egy bejelentetést, miszerint új filmen dolgozik, méghozzá egy folytatáson, ami nem más, mint a Trainspotting második része. Az első film rajongói [velük együtt én is] egy emberként bokszoltak a magasba örömükben. Aztán, ahogy kezdett leülepedni a hír, gondolkodóba estem. Biztos jó ötlet folytatást csinálni egy annyira kultikus és jól lezárt filmhez, mint a Trainspotting? Danny Boyle képes helyt állni akkor is, ha egy folytatást kell levezényelnie? A négy főszereplő tud majd olyan emlékezetes lenni, mint 20 évvel ezelőtt? A válasz ezekre a kérdésekre pedig egyöntetűen az, hogy "csak részben"...

20 évvel az első rész eseményei után vesszük fel a fonalat, amikor is Mark Renton (Ewan McGregor) nosztalgiából visszatér szülővárosába, hogy felkutassa régi cimboráit. Aki látta az első részt, az már előre tudhatja, hogy nincs könnyű dolga, barátai ugyanis nem fogadják őt kitörő örömmel, a múltban történt sérelmeik miatt. Miután lecsillapodtak a kedélyek, Mark tovább marad a tervezettnél, hogy segítsen felfuttatni Beteg Srác, épülő bordély házát. Ebben segíti őket - az időközben mindenét elvesztő és ezért újra heroin függővé váló - Spud is. A három barát terveit azonban beárnyékolja a börtönből frissen szökött Begbie, aki mindent elkövet, hogy bosszút álljon Mark-on.

A Trainspotting véleményem szerint a legjobb drogos film, nem mellesleg, lassan egy évtizede bérelt helye van a kedvenc filmjeimet összegző listán. Az előbbi állítással pedig egészen biztosan nem vagyok egyedül, hisz nem véletlen, hogy rengetek iskola vetíti a mai napig drog prevenciós célzattal. Sikerének oka pedig az volt és talán még ma is az, hogy saját nyelvükön szól a fiatalokhoz, a drogról pedig tabuk nélkül beszél, anélkül, hogy démonizálná azokat. Nem rágja a szádba a tanulságot, mert nem is kell neki, a képek magukért beszélnek, pontosan látjuk, hogy amit ezek a fiatalok csinálnak az rossz és fokozatosan cseszik szét az életüket. A végén pedig megmutatja, hogy igenis van kiút, de nem mindenki számára.

A T2 legnagyobb hiányossága az, hogy egyszerre akar újat mutatni, de közben nosztalgikus is szeretne lenni. A nosztalgiával önmagában nincs baj és minden egyes apró visszautaláson nagyokat mosolyogtam, de a nosztalgikus képsorok mellé nem sikerült egy igazán ütős, izgalmas és egységes történetet írni. Mindenből és mindenkiből kapunk egy kicsit, de valahogy nem áll össze egy egésszé. Részben Spud leszokásáról, részben Beteg Srác kétes ügyleteiről, részben Begbie bosszújáról, részben pedig Renton újrakezdéséről is szól. Persze az első rész is ezekről a karakterekről mesélt, de ott Mark drogról le-, majd újra rá-, végül pedig teljes leszokása adott egy szép ívet a történetnek és a mondanivalója is sokkal mélyebb volt.

A karakterek viszont szépen ki vannak bontva. Spud és Begbie esetében pedig kifejezetten erős karakterfejlődést kapunk. Előbbi talán a film legnagyobb nyertese, aki a legmélyebbről indult, de a végére összeszedte magát és kezdett valami hasznosat az életével. Begbie ezzel ellentétben pont oda jutott ahonnan elindult a film elején, mégis a legfontosabb tanulságot ő vonja le és mondja ki: "A világ változik, de mi nem". És nem csak a karakterek fejlődése miatt emelném ki ezt a két szereplőt, hanem az őket játszó színészek miatt is. A Begbiet alakító Robert Carlyle már az első filmben is ellopta a show-t, akárhányszor megjelent a vásznon, de a legjobb alakítást akkor még a főszereplő, Ewan McGregor nyújtotta. Mostanra viszont fordult a kocka és, Carlyle valamint Bremner vitték el a hátukon a filmet. Danny Boyle-ról pedig elmondhatjuk, hogy habár néhol döcögősen, de vette az újabb akadályt és egy újabb műfajban bizonyíthatta, hogy még mindig ő korunk egyik legjobb rendezője.

Összességében jó volt újra a vásznon látni ezeket a karaktereket és a T2 Trainspotting egy jó film, ami egyaránt élvezhető azok számára is akik látták és szerették az elsőt, de azok is bátran beülhetnek rá, akik nem, mert a sok visszatekintésnek és flashbacknek köszönhetően számukra is teljesen érthető lesz a cselekmény. Aki viszont úgy ül be rá, hogy hasonló katarzisra és mély mondanivalóra számít, mint az első résznél, az bizony némiképp csalódhat benne.

Értékelés: 75%

Három éve sokan már előre lehúzták a Lego-kalandot azzal, hogy nem lesz más, mint egy másfél órás LEGO termékbemutató, ami csak azért készült el, hogy a cég még több szettet adhasson el. Persze ne legyünk álszentek nyilván ez a cél (is) lebegett a befektetők és a készítők szemei előtt, de ennek ellenére látszott, hogy szívük-lelkük beleadták ebbe a másfél órás "termékbemutatóba" és telepakolták jobbnál jobb ötletekkel, karakterekkel és poénokkal. Arról nem is beszélve, hogy a film utolsó fél órájának eseményei teljesen más kontextusba helyezik az addig történteket és egy nagyon fontos tanulsággal is gazdagabbak lettek felnőttek és gyerekek egyaránt. A show-t pedig kétségkívül Batman karaktere lopta el, ezért aztán senkit sem ért meglepetésként a hír, hogy saját filmet kap.

Batmannek újra fel kell vennie a kesztyűt ádáz ellensége Joker ellen, aki ezúttal a létező összes gonosztevőt maga köré gyűjti, akivel valaha dolga volt a köpenyes igazságosztónak. Terve azonban nem úgy alakul, ahogy azt elképzelte és Batman újfent az Arkhamba zárja bűntársaival együtt. Joker a börtön falai közt sem tétlenkedik és minden eddiginél nagyobb, összetettebb tervet eszel ki. Ennek végrehajtásához azonban be kell jutni a legjobban őrzött és legádázabb rosszfiúkkal megpakolt szuperbörtönbe, a Negatív zónába, hogy annak lakóit Gotham városára szabadítsa.

A Lego-kalandot nagyon kedveltem és kedvelem a mai napig, nagyszerű kivitelezése, határtalan ötletessége és társadalomkritikája miatt. Éppen ezért tűkön ülve vártam a soron következő Lego-s filmet, de pont emiatt féltem is, hogy a magas elvárásaimnak nem fog megfelelni Batman különálló kalandja. Aztán elkezdődött a vetítés és engem már a gyártó stúdió(k) logói alatt hallható narrálással megvettek. Ahogy Batman viccet csinál a komor filmkezdésekből, a DC-ből, a Warnerből és végső soron saját magából az valami elképesztően vicces, és mindezt az első percekben. Szerencsére a film ezen a fronton a későbbiekben sem veszít lendületéből és minden percre jut legalább egy vizuális vagy verbális poén. A rengetek kikacsintás miatt pedig igazi kánaán a Batman, és úgy alapjáraton a szuperhősfilmek rajongóinak. A karakter 1966-os, első élőszereplős felbukkanásától kezdve, Nolan realista mesterművein át, egészen a tavaly bemutatott Batman v Supermennel bezárólag az összes Batman film megkapja a magáét, sőt egészen odáig merészkedtek a készítők, hogy a konkurens cég egyik legkedveltebb karakterének (Vasember) is odaböktek egy picit.

A humor mellett a film ritmusát is dicséret illeti. A kicsivel több, mint másfélórás játékidő, a látványos és pörgős akció jeleneteknek köszönhetően üresjáratok nélkül repült el. Batman és Joker, se veled, se nélküled kapcsolatát pedig A sötét lovagot leszámítva egyik élőszereplős Batman film sem tudta ennyire jól ábrázolni. A Bűn Bohóc Hercege mellette pedig jó volt viszontlátni a DC ismert (Két-arc, Rébusz, Harley Quinn, Méregcsók) és kevésbé ismert (Tut Király, Kalkulátor, Orca) ellenségeit, annak ellenére is, hogy többségüknek csak egy-egy mondatos szerep jutott. Ha valamibe beletudnék kötni az a filmvégi tanulság, ami a Lego-kalandhoz hasonlóan fontos mondanivalót hordoz magában felnőttek és gyerekek számára egyaránt, de míg ott tökéletesen illeszkedett a film szerkezetébe, addig itt némiképp beleerőszakoltnak és szájbarágósnak éreztem.

Összességében a Lego Batman film tökéletes szórakozás a család minden egyes tagjának, Batman rajongóknak és képregény fanatikusoknak pedig egyenesen KÖTELEZŐ látnivaló. 

Értékelés: 80%

A függetlenség napja folytatása kereken 20 évvel az első rész eseményei után veszi fel a fonalat. Ekkora már az emberiség a földönkívüliekkel folytatott csatát követően hátra maradt technika segítségével modernizálta mindennapjait. Biztonsági okokból pedig egy űrbázist is telepítettek a Holdra, melynek célja, hogy visszaverjen egy esetleges, újbóli támadást. A revans pedig be is következik, napra pontosan az első támadás 20. évfordulóján. A Föld sorsa pedig ismételten egy maroknyi, hazafi katona és David Levinson (Jeff Goldblum) szakértelmétől függ.

Az első rész vitathatatlanul kivívta magának a klasszikus jelzőt, a bemutatása óta eltelt 20 évben. A 96-os év legtöbb bevételt termelő filmje volt 817 millió dolláros összbevétellel, amit a mai napig sok blockbuster megirigyelhetne. A kritikusok ugyan vegyes véleménnyel voltak a filmről, de abban egyetértettek, hogy a látvány lenyűgöző és forradalmi. Ennek megfelelően 1997-ben Oscar-díjat is nyert legjobb vizuális effektusok kategóriában. Ami viszont még ennél is fontosabb, hogy a nézők imádták és a szívükbe zárták ezt a helyenkét suta, de látványos popcorn mozit, sőt rengetegen a mai napig viszonyítási alapként hivatkoznak rá, ha inváziós sci-firől, vagy katasztrófafilmről van szó.

A folytatásról azonban ezek közül jóformán semmi nem mondható el. Amerikában nyögvenyelősen hozta vissza a ráfordított pénzt és világszinten is csak duplázni tudott. A kritikusok földbe döngölték, a nézők nagy része pedig egyenesen unalmasnak és butának titulálta a folytatást.

És ezekkel az állításokkal sajnos nekem is egyet kell, hogy értsek. Az első Függetlenség napja nagy hiányosság volt az életemben, amit pár hete végre sikerült pótolnom és habár nem estem hanyatt tőle mégis végig remekül szórakoztam rajta. Ezen felbuzdulva döntöttem úgy, hogy a rengeteg negatív vélemény ellenére teszek egy próbát a folytatással is. Bár ne tettem volna...

A Feltámadás sorra követi el a folytatások összes hibáját azzal, hogy mindenből ami az első részben jól működött most többet akar a nézőre tukmálni. A látvány tekintetében ez még nem is akkora nagy probléma, hiszen az elmúlt 20 évben sokat fejlődött a technika és ezen a téren ismételten hibátlanul teljesít a film, hiába éreztem néhol öncélúnak a látványpornót. Ellenben az első részben megfelelő mértékben adagolt humort most a végletekig túl tolták, de olyan szinten, hogy némely mellékkarakter valószínűleg csak azért került a forgatókönyvbe, hogy egy-egy kínosabbnál kínosabb poént vagy egysorost elsüthessen. A nagyobb baj viszont az, hogy a komolynak szánt dolgokon is maximum nevetni tudtam. A filmvégi csata aztán némiképp feledtetni tudta velem a felsorolt hibákat, de ahogy véget ért újfent azon kezdtem agyalni, hogy mennyire összecsapott film a Feltámadás, annak ellenére is, hogy jó pár évet dolgoztak a forgatókönyvén. 

Összeségében a Függetlenség napja - Feltámadás egy kihagyott ziccer, ami legalább annyira látványos, mint az elődje, de az összecsapott forgatókönyvnek és a túl viccesre vett hangvételnek köszönhetően, néha inkább az eredeti film paródiájának és nem folytatásának érződik.

Értékelés: 50%

15 évvel az első rész bemutatója után a Kaptár széria is elérkezett befejező, szám szerint hatodik részéhez, ami azért is meglepő, mert a franchise sosem volt komoly box office tényező, habár kifejezetten bukásnak sem számított egyik rész sem, továbbá a kritikusok is mostohán bántak a videojátékból készült horror sorozattal.

10 éve már, hogy az Umbrella vállalat által kifejlesztett, T-vírusra keresztelt biológia fegyver elszabadult Racoon City-ben. A vírus először végzett áldozataival, majd agyzabáló zombikként támasztotta fel azokat. A gyors terjedésnek köszönhetően egy évtized alatt szinte teljesen kipusztult az emberiség. A maroknyi túlélőt az Umbrella egykori munkatársa, azóta fő ellenlábasa Alice (Milla Jovovich) próbálja megmenteni egy antivirussal, amit szintén a cég fejlesztett ki. Az antivirus helyét azonban mindeddig rejtély övezte, de a jó útra tért Vörös királynő szövetkezik Alice-el és elárulja a nőnek, hogy a gyógyszer a Kaptárban van elrejtve és mindössze 48 órája van megszerezni. A Racoon City-be vezető úton Dr. Isaacs (Iain Glen) fogságába esik, aki meg akarja akadályozni, hogy Alice sikerrel járjon és a teljes pusztulást követően egy új világot teremtsen. Alice-nek azonban sikerül kiszabadulnia és Racoon City utolsó túlélőiből csapatot verbuvál, hogy bevegyék a Kaptárt és megszerezzék az ellenszert.


Az első Kaptár film egy nagyon hangulatos, klausztrofób zombis horror volt, remek filmzenével megtámogatva. Persze már az sem volt hibátlan, de a maga nemében igenis kiemelkedő. A folytatások ellenben elég hullámzó minőségűek lettek és horror helyett inkább  látványos akciófilmbe hajlottak át, és ezt a hibát az Utolsó fejezet névre keresztelt “lezáró” rész sem tudta kiköszörűlni. Mert az Utolsó fejezet sem más, mint a sorozat többi része, látványos akciókkal tarkított B film! És be kell, hogy valljam én bizony élveztem ezeket a B filmeket. Ez alól talán egyedül a negyedik rész kivétel, ami a sorozat mélypontja volt. 

És bizony az Utolsó fejezetet is élveztem, úgy nagyjából a játékidő feléig. Az első közel egy óra üresjáratok nélkül pörgött egyik izgalmas akció jelenetet egy másik követte és már már úgy éreztem, hogy valóban egy videojátékban vagyok. Ekkor Alice még egyedül bolyongott és zúzott le durvábbnál durvább lényeket. Aztán egyre több emberrel futott össze és a videojátékos érzésem kezdett szertefoszlani, ami elsősorban a szereplők közti borzalmas dialogusoknak volt köszönhető. Egyik pillanatban még tátottam a számat egy egy szörnnyel, vagy zombival folytatott bunyó láttán, de amint valaki megszólalt a fejemet fogtam tőle.

A zombi hadsereg visszaverése és a Kaptárba való bejutás a film csúcspontjai, az izgalmak azonban a bejutást követően sem csökkenek, amiről a Kaptár védelmét biztosító ötletes csapdák gondoskodnak. DE AZTÁN... az utolsó fél óra teljesen hazavágja az egész filmet kiszámítható csavarjaival, logikai bukfenceivel és ötlettelen húzásaival. A Kaptár sorozat legnagyobb hibái szerintem azok voltak, hogy először is a második rész végén behozták a klónozásos vonalat. A klónozás, amúgy jó húzás lett volna, ha nem mindent ezzel akartak volna megmagyarázni négy(!) filmen keresztül. Meghal Alice, ja nem csak a klónja volt, meghal Dr. Isaacs ja nem csak a klónja volt, az első részben meghal Michelle Rodriguez...nem baj klónoztuk. És ez a katyvasz ebben a részben csúcsosodott ki, ahol néha meg se tudtam mondani ki igazi és ki másolat. A film, jobban mondva az egész sorozat csavarja is erre a szálra játszik rá, de nem akarom lelőni, az amúgy szerintem rettenetes módon beleerőszakolt fordulatot. És itt térnék ki a sorozat második legnagyobb hibájára: a következetlenségre. Annyira látszik, hogy sosem volt egy egységes történet szál, vagy ötlet amit végigvittek volna a hat részen keresztül és éppen ezért nem üt igazán a lezárás se, mert egész egyszerűen nem építették fel rendesen.

A vizuális effektusok a 40 millió dolláros büdzséhez képest szépen kivitelezettek és kellőképpen látványosak, főleg a kihalt Racoon City és a nyitó jelenetben feltűnő óriás "zombi sárkány". Az akció jelenetek jól koreografáltak, de sok helyen az agresszív vágás miatt nem látunk eleget belőlük és mivel a film nagy része sötétben játszódik, így a 3D sem tud igazán érvényesülni.

Összességében aki az eddigi részeket szerette az most sem fog csalódni, hiszen pontosan ugyanazt fogja kapni a pénzéért, mint ezelőtt öt alkalommal. A címmel kapcsolatban azonban sokan érezhetik majd becsapva magukat, mert habár sok kérdésre megkapjuk a választ és Alice múltját is tisztázták, a záró képsorok nyitva hagyták a kaput egy esetleges folytatásnak...

Értékelés: 55%

M. Night Shyamalan 18 évvel ezelőtt a Hatodik érzék című filmjével robbant be a köztudatba. A Bruce Willis főszereplésével készült misztikus horror film nem csak a kasszáknál (673 millió dolláros összbevétel, ami mai szemmel nézve is igencsak tetemes összeg), de a kritikusoknál is szépen szerepelt és nem mellesleg 6 Oscar-díjra jelölték. Egy évre rá, következő filmje A sebezhetetlen még elbüszkélkedhetett azzal, hogy a nézők és a kritikusok tetszését egyaránt kivívta. A 2002-es Jelek és a Falu közepes kritikák mellett tisztességesen szerepelt a kasszáknál, de aztán jött a lejtmenet. A lány a vízben, Az esemény, Az utolsó léghajlító és a Föld után azonban már rosszabbnál rosszabb kritikákat (és Arany málna jelöléseket) zsebelt be és a várt profit is elmaradt, sőt az utóbbi két film ordas nagy buktának számít a mai napig. A tavalyelőtti Látogatással azonban bizonyította, hogy visszatérni látszik...

A történet egy Kevin nevű harmicas éveiben járó férfiròl szól (James McAvoy), akinek a testében, jobban mondva fejében 23 különböző korú, nemű és viselkedésű személyiség húzódik meg. Egyikőjük, a kényszer betegségben szenvedő Dennis (szintén James McAvoy) elrabol három diáklányt, hogy egy pincében tartsa fogva őket egészen addig, amíg a "Szörny" el nem jön értük. A lányok természetesen sorra kísérelnek meg butábbnál butább szökési terveket, amivel folyamatosan magukra haragítják Kevin személyiségeit. Egyedül a kissé különc Casey (Anya Taylor-Joy) próbálja más módszerekkel kiszabadítani magát fogságból. A kilenc éves Hedwig (még mindig James McAvoy) nevű alteregóval szorosabb kapcsolatot alakít ki és rajta keresztül próbálja feltérképezni a többi személyiség közti kapcsolatot, ami kulcs lehet a szabadulásához.

Személy szerint a skizofréniát, más néven tudathasadást tartom a legérdekesebbnek mentális betegségnek és ez az igen ritka kór sok hollywoodi filmest is megihletett már, és rengetek remek film készült ebben a témában. Éppen ezért kifejezetten nagy reményekkel ültem be a Széttörve című filmre, de sajnos csalódottan távoztam a vetítés után. Az előzetesek egy sokkal pörgősebb, az előzetes kritikák pedig egy jóval csavarosabb filmet ígértek.

A kezdés in medias res módon csap a dolgok közepébe, a lányokat még a főcím előtt elrabolják és nem sokkal később már első szökési tervükön agyalnak. És ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy vajon, hogyan fogják kitölteni üresjáratok nélkül a közel 2 órás játékidőt... nos sehogy. Az előzetesekben is szerepet kapó terápiás beszélgetések például sokkal nagyobb teret kaptak, mint azt elsőre gondoltam volna. Ezek a beszélgetések elsőre érdekesek és izgalmasak, sokadjára viszont már inkább vontatottá tették a filmet. Ahogy a főszereplő lány múltját bemutató flashbackek is jóval nagyobb számban fordultak elő, mint azt amennyire történet igényelte volna. De az előre beharangozott nagy filmvégi csavar tartotta bennem a lelket és csak vártam, vártam,  vártam és nem jött. Ettől eltekintve az utolsó fél óra jócskán bővelkedett izgalmakban és végig ott motoszkált a fejemben a "Most vajon mi következik?" kérdés.

 A színészi játékot azonban mindenképpen szeretném kiemelni. James McAvoy valami egészen elképesztő és nem mindennapi dolgot vitt véghez a kamerák előtt. Minden egyes mozzanatán érezni lehet az elhivatottságot és a felkészültséget a szerepe iránt. Megformált karakterei jól elkülöníthetőek egymástól, amit azzal ér el, hogy minden szereplőt más beszéd és mozgás stílussal színesít. A karakterek közti váltások pedig egyenesen félelmetesek. Nem egyszer izgultam azon, hogy most vajon melyik karaktert látom a vásznon. Az egyik pillanatban még dühöngő őrült a másikban pedig már egy kedves, de kissé lassú felfogású gyerek.

Összességében elmondhatjuk, hogy Shyamalan visszatért, de még mindig csak félúton van régi önmagához képest. A Széttörve egy tisztességes thriller, de a rengeteg, néhol oda nem illő flashback megtöri a feszültséget és sokszor vontatottá válik tőle  a cselekmény. A stáblista közbeni  "nagy csavar" pedig nem is igazán csavar, csak egy jópofa cameo, amit csak azok fognak érteni akik tisztában vannak a rendező korábbi munkáival. A többiek azonban csak nézni fognak maguk elé értetlenkedve.

Értékelés: 60%

Van Hollywoodban egy "Black List" névre keresztelt lista, amin azok a filmek szerepelnek, amiket forgatókönyvük alapján a szakma nagyjai érdemesnek tartanak arra, hogy remek filmek készüljenek belőlük, de elkészültük mégis folyamatos nehézségekbe ütközik. Ezen a listán több éve szerepelt az Utazók című film is mielőtt végre megelevenedhetett a filmvásznon.

Az Avalon űrhajó 120 évig tartó útra indult a Homstead II nevű kolonizálás előtt álló bolygó felé. A fedélzeten 5.000 utazó és 259 fős legénység hibernálva várja, hogy megérkezzenek egy eddig érintetlen világba, ahol új életet kezdhetnek. 30 évvel az utazás megkezdése után egy hatalmas meteor vihart követően James Preston (Chris Pratt) hibernáló kamrája meghibásodik és idő előtt ébred fel, a visszahibernálás pedig a hajón nem lehetséges. A kezdeti sokk és kétségbeesés után a hajón pultos szerepet betöltő android (Michael Sheen) tanácsait megfogadva James elkezdi felfedezni az egyedüllétben rejlő lehetőségeket. Luxus szobák kényelmét élvezi, első osztályú éttermekben vacsorázik, és ha úgy tartja kedve mozizik, vagy űrsétára indul. Egy évvel az ébredése után azonban ezek már nem teszik boldoggá a férfit és az öngyilkosság gondolata is megfordul a fejében. Ekkor botlik bele egyik utazótársának, Aurórának (Jennifer Lwrence) a hibernálókabinjába, akibe azonnal beleszeret és több hétnyi tépelődés után úgy dönt felébreszti a nőt. Idővel pedig kölcsönös vonzalom alakul ki kettejük között később pedig nem várt nehézségek teszik próbára kapcsolatukat.

 A film első jó háromnegyed óráját Chris Pratt tisztességes one-man show-ja viszi el a hátán. Habár a készítők nem feltétlenül lehettek meggyőződve arról mennyire is akarják komolyan venni a hangvételt. Pratt karaktere, hiába komoly érzelmi hullámvasúton megy keresztül, a dráma helyett sokszor inkább a humor dominál, ami kétségkívül jól áll a színésznek, de kevésbé a filmnek. Miután pedig felébreszti szíve választottját (egyfajta Csipkerózsika történet modern köntösben) a történet romantikus filmbe csap át. A két főszereplő közti kémia már az első perctől kezdve tökéletesen működik. Külön nézve azonban, filmbeli tettei ellenére is Pratt az, aki közelebb került a szívemhez és ezzel nem leszek egyedül. Jennifer Lawrence tisztességes alakítást nyújt, mint mindig, de a forgatókönyv nem ad elég lehetőséget karakterének, hogy megkedveltesse magát a nézőkkel, pedig a történet szerint ő az "áldozat", akivel együtt kellene éreznünk. 

Az első óra némi üresjárat ellenére is élvezetes néznivaló, James és Arthur eszmecseréi kifejezetten szórakoztatóak, azonban a bonyodalmak kibontakozásával, a film egyre jobban kezd szétesni. Kapkodóvá válik, a logikai bukfencek is megszaporodnak, a lezárás pedig a lehető legsablonosabb. Amikor a hajó már menthetetlen állapotba kerül, és a két főszereplő már teljesen tehetetlen, akkor a semmiből felbukkan Laurence Fishburne karaktere, aki egy olyan karpereccel rendelkezik, amivel a hajó legjobban őrzött részlegeibe is bejuthat bárki. Amilyen hamar a történetbe került, olyan hamar ki is írják őt, de előtte természetesen a két főszereplőre hagyja mindent nyitó karperecét, amivel Pratték meg is mentik a hajó teljes legénységét. Ehhez persze Pratt karakterének fel kell áldoznia magát, de az utolsó percben szerelme mindent megbocsájtva megmenti őt és boldogan élnek, amíg meg nem...

Kezdetben az Utazók egy sokkal kisebb költségvetésű film lett volna, és maga az alap szituáció valóban nem igényelt volna 110 milliós költségvetést, mégis a végeredményt látva örülök, hogy a Columbia Pictures megkockáztatta a nagyobb büdzsét, mert a látvány egészen lenyűgöző. Az Avalon űrhajó kinézete elsőre furának tűnhet, de minél tovább néztem annál jobban tetszett nem mindennapi kialakítása. A vizuális effektek végig fontos szerepet játszanak a film játékideje alatt mégsem éreztem túlzónak egy percre sem.

Összességében az Utazók talán minden idők leglátványosabb romantikus filmje, de ha külsőségek alá nézünk egy kihagyott lehetőséget látunk. Ebben a történetben sokkal több lehetőség rejlett, mint amennyit a készítők kihoztak belőle. A sablonos befejezés helyett pedig, megléphettek volna valami igazán merészet és meghökkentőt, de sajnos nem voltak elég bátrak ehhez a lépéshez.

Értékelés: 60%

"Vigyázz, kész, pofára esés!"

Emlékszem közel 10 éve hatalmas pozitív élményként éltem meg a Vigyázz, kész, szörf! első részét. Nulla elvárással ültem le elé mégis végig remekül szórakoztam. Vicces, izgalmas és ötletes volt, ráadásul a tanulságot se rágta a néző szájába. És nem csak számomra volt pozitív csalódás a szörföző csőrösök kalandja, a kritikusok szerették, még Oscar-díjra is jelölték legjobb animációs film kategóriában, ellenben a kasszáknál nem teljesített túl fényesen, többek között ez lehetett az oka annak, hogy a folytatásra 10 évet kellett várnunk.

A történet szerint pár évvel az előző rész eseményi után vesszük fel a fonalat. Cody a szigeten maradt gyerekeket tanítani szörfözni. Amikor azonban felbukkan az azóta befutott cimborája Pipi Joe azon kezd el rágódni, hogy most ő is ünnepelt sztár lehetne, ha az évekkel ezelőtti nagy bajnokságon az önzetlenség helyett a trófeát választotta volna. Ezzel egy időben pedig a "Nagy Ötös" nevű extrém szörfös formáció is megérkezik a szigetre, akik Cody gyerekkori példaképei és most lehetősége nyílik rá, hogy beálljon közéjük, de ehhez barátai felett kell diadalmaskodnia és megannyi veszélyes próbát kiállnia.


Azt hiszem nem vagyok egyedül azzal, hogy ki nem állhatom, ha egy minden aspektusában működőképes első részt, egy teljen ötlettelen folytatás követ. A Vigyázz, kész, szörf! 2. erre tökéletes példa. A készítők próbálták szinte egy az egyben leutánozni az első részt, de még az sem sikerült nekik tisztességesen. Az elsőre jól működő és nem kevés pluszt adó "áldokumentarista" stílus most teljesen felesleges és beleerőszakolt a cselekmény szempontjából, a levonandó tanulság (a barátság fontosabb a hírnévnél) is megmaradt csak most nagyjából minden ötödik percben figyelmeztetnek rá minket és a szánkba rágják, ami egy idő után nem, hogy nem tanulságos, de egyenesen zavaró. Az amerikai pankrátorok (John Cena, Vince McMahon, Marc Calaway) alapján mintázott "Nagy Ötös" pedig egyáltalán nem vicces, akármennyire is erőlködnek. Egyedül a változatos tájak - hol sivatag, hol lávatenger, hol elhagyatott templom - csempésznek némi színt ebbe a fakó folytatásba.


A Vigyázz, kész, szörf! 2. egyetlen mentsége az, hogy habár nálunk a mozik is műsorra tűzték, külföldön egyenesen csak DVD-n jelent meg. Így pedig ha nem is bocsájtható meg minden hibája, azért elnézőbbek lehetünk a gyenge sztori és még gyengébb poénokkal szemben.

Értékelés: 45%

Kína az elmúlt pár évben bevételi szempontból az Egyesült államok után a legfontosabb filmes piaccá nőtte ki magát. Többek között nekik köszönhetjük, hogy jövőre elkészül a Tűzgyűrű folytatása, ugyanis ha a kínai nép nem harapott volna rá a kaijuk vs. mechák sztorijára akkor most nem hogy folytatásról nem beszélnénk, de egyenesen bukásként emlegetnénk a Tűzgyűrűt. Mára pedig eljutottak odáig, hogy nem csak, hogy hollywoodi produkciókat mentenek meg a teljes bukástól, de saját nagyköltségvetésű blockbustereket gyártanak A-listás színészekkel és szakemberekkel karöltve.

Több évszázaddal ezelőtt a kínai nép kapzsiságának egy a semmiből becsapódó meteorit vetett véget, ami elhozta a földre a Taotie névre keresztelt szörny hadsereget. A szörnyek 60 évente támadnak, de a Nagy Fal és bátor védői eddig mindig visszaverték a támadásukat és egy szörnynek sem sikerült áthatolnia rajta. A lények azonban folyamatosan tanultak és minden támadással intelligensebbek lettek, ezért a fal önmagában már nem nyújt kellő védelmet. Szerencsére két zsoldos katona William és Pero (Matt Damon és Pedro Pascal) lőpor után kutatva eljut a falig és ott nem mindennapi fegyverforgató tudományuknak köszönhetően, hamar hősként ünneplik őket. William birtokában pedig egy olyan tárgy van, ami véget vethet a több évszázada tartó háborúnak emberek és a Taotie-k között...

Már a bevezetőben sem véletlenül emeltem ki a Tűzgyűrű című filmet, ugyanis élek-halok a szörnyfilmekért. És mivel nem vagyunk elhalmozva ilyesfajta filmekkel egyfajta messiásként vártam a Nagy Falat, ami részben beváltotta hozzáfűzött reményeimet, sőt talán egy ponton túl is szárnyalta azokat, másfelől pedig összességében mégis csalódottan hagytam ott a mozitermet.

Ami kifejezetten tetszett, hogy nincs hosszú, a fél filmet kitöltő felvezetés. Nagyjából a tizedik perc után belecsapunk a közepébe és a végefőcím-ig pörögnek az események. Az is külön dicséretet érdemel, hogy habár (nagyon helyesen) az előzetesekben rejtegették a lényeket, itt nagyon hamar szemügyre vehetjük őket és nem csak egy-egy elmosódott, sötétben látszódó árny formájában, hanem teljes valójukban. A kinézetükre sem lehet panasz, kellőképpen félelmetesek és jól kidolgozott lények. Éppen ezért nem is meglepő, hogy a  másfél órát épphogy átlépő játékidő minden percén meglátszik az igen magas (~150 millió dollár) büdzsé. A harc jelenetek pedig kivétel nélkül lélegzetelállítóak és precízen megkoreografáltak.

Míg technikai oldalról hibátlan alkotás a Nagy Fal, addig minden más szempontból maximum gyenge közepes. A forgatókönyvön hiába dolgozott fél tucat író, köztük olyan nagy ágyúk, mint Max Brooks (Z világháború), Edward Zwick (Az utolsó szamuráj) és Tony Gilroy (Bourne filmek, Zsivány egyes) a kész film kong az ürességtől és a lehető legkiszámíthatóbb minden téren. Egyik karakter sincs kellőképpen felépítve, hogy izgulni tudjunk érte, a két férfi főszereplő közti kapcsolat sincs eléggé megalapozva, ahogy a lényekről sem kapunk elegendő információt. Ha nagyon rosszindulatú akarnék lenni megkockáztatnám, hogy a filmbe tuszkolt tessék-lássék történet csak azért került be, hogy a látványos csatákat valamivel összekössék és kitöltsék az amúgy sem vaskos játékidőt. A gyenge forgatókönyvnek köszönhetően pedig egyik színész sem tud igazán maradandót alakítani. Persze Matt Damon nagyon laza és badass, de ennyi. Pedro Pascal a kötelező vicces sidekick fárasztó egysorosai nélkül pedig én személy szerint meglettem volna. Tian Jing a film női főszereplője tekintélyt parancsoló és harcias, Willem Dafoe pedig szinte teljesen felesleges mellékkarakter.

Összességében a Nagy Fal látványos és szórakoztató szörnyfilm és ügyes másolata a hollywoodi blockbustereknek, de pont ez a legnagyobb hibája is, ugyanis a legtöbb nagyköltségvetésű produkcióhoz hasonlóan teljes egészében hiányzik belőle a többlet tartalom.

Értékelés: 60%